Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Zengõ-konfliktus a napisajtóban Mikecz Dániel, mediakutato.hu, 2007. nyár Részlet a tanulmányból A társadalmi mozgalmak leghatékonyabban a médián keresztül tudják elérni és mobilizálni lehetséges támogatóikat. Eközben kialakítják saját összefüggõ interpretációs rendszerüket környezetükkel, ellenfeleikkel, a kitûzött céljukkal, saját szerepükkel kapcsolatban. Ezeket a mozgalomkutatás frame-eknek, értelmezési kereteknek nevezi. Az alábbi tanulmány a Honvédelmi Minisztérium és a Zengõ-mozgalom értelmezési keretét vizsgálja meg a Zengõ-konfliktus során. A frame-elemzést két napilap, a Magyar Nemzet és a Népszabadság tartalomelemzésével végeztem el, ahol azonosítottam az egyes frame-ek tartalmi elemeit, az „argumentumokat”. Ezek három csoportját különböztetem meg: a fundamentális, a járulékos és a konkuráló argumentumokat. Bevezetés A mozgalomkutatás a mozgalmak és a rendõrség adatbázisain kívül fontos forrásként használja a média tudósításait a tiltakozó eseményekrõl (Szabó, 1999: 288). Ezek forrásértéke nemcsak az áttekinthetõségben, a könnyû hozzáférhetõségben rejlik, hanem a sajtóban megjelentek alapján arról is képet kaphatunk, hogy üzenetük megjelentetésében mennyire sikeresek az egyes politikai aktorok. Ennek eredményessége függ egyrészt a politikai szereplõk azon képességétõl, hogy mennyire tudják meghatározni a közéleti diskurzust, másrészt az adott médiumtól. Nem mindegy, hogy milyen a sajtótermék formátuma (nyomtatott, internetes, audiovizuális), hírszerkesztési elvei (tabloid, politikai-közéleti, tudományos), valamint politikai-társadalmi karaktere. Az ez irányú sajtóelemzés sokat elárul az adott konfliktusban érdekelt felek kommunikációs stratégiájáról és általánosságban a mozgalmak tekintetében a társadalmi nyilvánosság szerkezetérõl. E tanulmányban a Zengõ-konfliktusban érdekelt felek értelmezési keretét vizsgálom meg, két országos napilap, a Magyar Nemzet és a Népszabadság elemzésének segítségével. Ezt megelõzõen áttekintem a média és a társadalmi mozgalmak kapcsolatát. A két sajtótermékben azonosítom a Zengõ-mozgalom és a Honvédelmi Minisztérium (HM), tágabban a kormányzat frame-jeit, a konfliktust interpretáló értelmezési kódjait. A mozgalom és a minisztérium értelmezési kereteit a média különbözõ mértékben adja vissza, egyes elemek különös hangsúlyt kapnak, míg az üzenet másik részét elkerüli a sajtófigyelem. Megvizsgálom azt is, hogy mely területeken voltak erõsek a felek frame-jei, mennyire uralták a sajtóban megjelenõ gazdasági, külpolitikai, környezetvédelmi stb. értelmezéseket. További célom, hogy a Zengõ-ügy vizsgálata bõvítse az értelmezési keretek tartalmi szerkezetérõl szóló irodalmat is. Társadalmi mozgalmak és társadalmi nyilvánosság A társadalmi mozgalmak olyan, lazán szervezett szereplõi a politikának, amelyek egy meghatározott cél érdekében mozgósítják a rendelkezésre álló erõforrásaikat. A mozgalmak már nem elsõsorban közvetlenül szólítják meg a lehetséges támogatókat, mint tették azt a modern tömegkommunikáció megjelenése elõtt (Tilly, 2004). A szórólapok, a plakátok, a fórumok most sem hiányoznak a mozgalmak kelléktárából, azonban önmagukban nem elegendõek a sikerhez: „Egy mozgalom, amelyrõl senki sem tudósít, nem is létezik” (Raschke, 1985: 343). A mozgalmak a nyilvánosságon keresztül keresnek támogatókat, gyûjtenek erõforrásokat, kommunikálnak a többi politikai szereplõvel, más mozgalmakkal, hatóságokkal, ahogyan õk is a médián keresztül üzennek vissza. Az állam emberei nem hívják fel telefonon a mozgalmi vezetõket, ha tájékoztatni akarják õket, hanem sajtótájékoztatót tartanak. A média az elsõdleges közvetítõ az egyes aktorok között. Ez a nyilvánosság nem egyenlõ az emberek aggregált véleményével, hanem a társadalmi rendszerre vonatkozik, amely magából a kommunikációból épül fel (Luhmann, 1990: 172). Így a nyilvánosság meghatározásával magát a társadalmi rendszert lehet befolyásolni. Nem véletlen, hogy a modern nyilvánosság megjelenésével egy idõben, a civil társadalom kialakulásával jelentek meg a modern értelemben vett társadalmi mozgalmak. A politikai állam és a polgári társadalom szétválása, valamint a kettõ közötti közvetítõ rendszer termelte ki a társadalmi mozgalmakat (Szabó, 2001: 25). A társadalmi mozgalmaknak közvetlenül (a kollektív cselekvés útján) vagy közvetve (a sajtón keresztül) is betölthetik érdekérvényesítõ, nyomásgyakorló szerepüket. A tömegmédiumok közül politikai közvetítõi szerepet elsõként – a XIX. század második harmadában a munkásmozgalom kiszélesedésével – az újság ért el, míg az 1960-as évek diákmozgalmai a televíziónak köszönhették a gyors és hatásos mozgalmi mobilizációt, a kedvezõ visszhangot (Raschke, 1985: 343). Azok a mozgalmak, amelyeknek nincs stabil társadalmi bázisa, sokszor egyedül a sajtóra támaszkodhatnak. Ennek elõnye a gyors mobilizálási képesség, de ugyanígy fenyegeti a médiafigyelem lankadása az egész mozgalom létét, ahogyan az az 1960-as évek polgárjogi, diák- és háborúellenes mozgalmaival történt az Egyesült Államokban (Oberschall, 1993: 279). Egyes mozgalmak gondosan megtervezik és kivitelezik akcióikat, hogy minél nagyobb médiafigyelmet kapjanak. Ez a gyakorlat azonban a mozgalmon belüli demokratikus döntéshozatal kárára megy, erõsíti a vezetõk hatalmát, hatalom- és hatásköri centralizációhoz vezet (Klein, 1996). A mozgalmak megjelenését a médiában erõsen befolyásolja a sajtó szelekciója. Különbözõ kritériumok alapján készülnek az egyes tudósítások (McCarthy et al., 1996: 28–29): 1. Az információgyûjtés rutinszerû az újságírói munkában, a megbízható és „hiteles” hivatalos intézmények kiszûrik az alternatív forrásokat. 2. A hírérték mutatja meg, hogy mennyire alkalmas a hír a figyelem felkeltésére, mivel ezzel lehet a példányszámot, illetve a nézettséget növelni. Egy hír annál értékesebb, minél ismertebb a történés alanya, minél súlyosabb következményekkel jár, és minél szokatlanabb. Kulturális szempontból akkor jelentõs az esemény, ha a szereplõk, az esemény és a cselekmény ismert. 3. Befolyásolja a hírszerkesztési elveket, hogy az egyes szerkesztõségek profitorientált vállalkozások tulajdonai, következésképp nem jelentetnek meg semmi olyat, ami a tulajdonos érdekeivel ellentétes. 4. A médiafigyelem ciklikus: egyes témák háttérbe szorulhatnak, míg mások aránytalanul sokat szerepelnek a sajtóban. Egy kollektív akcióról szóló tudósítás a sajtón keresztül elõsegítheti a mozgalom diffúzióját is, a gyakorlat könnyen lemásolható, a megvalósított cselekmény híre azt sugallhatja, hogy az akciónak van értelme (Oberschall, 1993: 222–224). Az akciónak a nyilvánosság többi szereplõjébõl kiváltott reakciók mértékét Ruud Koopmans az üzenet rezonanciájának (resonance) nevezi (Koopmans, 2004: 374). Az ilyen üzenetek egyrészt tovább terjedhetnek, másolással a potenciális szövetségi hálózat magjai lehetnek, és ha intézményesített szereplõk is szimpatizálnak az üggyel, az egyébként presztízshiányos mozgalom hasznot húzhat a támogatók társadalmi tõkéjébõl. Egy követelés támogatottságát, elfogadottságát annak legitimitása (legitimacy) mutatja meg (Koopmans, 2004: 375). A magas legitimitású céloknak alacsony maradhat a rezonanciájuk, hiszen egy általános elfogadottságnak örvendõ követelés nem vált ki különösebb érdeklõdést. Ezzel szemben, ha a célok az alacsony legitimitású viták kereszttüzében állnak, rezonanciájuk növekedhet. Mivel a negatív rezonancia is segítheti a mozgalom diffúzióját, a társadalmi mozgalmak ügynökeinek sokszor választaniuk kell, hogy üzenetük legitimitását vagy rezonanciáját preferálják-e a másik kárára. A mozgalmak lehetõségeit a társadalmi nyilvánosság többi szereplõjével történõ interakciójuk határozza meg. Friedhelm Neidhart a nyilvánosság három résztvevõjeként a médiát, a közönséget és a beszélõt nevezi meg (Neidhart, 1994). A média a modern képviseleti demokráciákban intézményileg az államtól független, és professzionalizálódott. Ez annak a következménye, hogy a piacgazdaság körülményei között a médiapiacon is konkurenciaharc folyik, ami nagymértékben meghatározza a média viselkedését. A közönség heterogén szerkezetû, minél nagyobb, annál korlátozottabb a megértõ képessége, és a személyes kapcsolatok mentén, gyengén szervezett. A beszélõ típusai Neidhart szerint: a társadalmi szervezetek és csoportok képviselõi, a politikai képviseleti hatalommal nem rendelkezõ „ügynökök”, a szakértõk, az értelmiségiek és az újságírók mint „kommentátorok”. Ezek a szereplõk egymásra vannak utalva, hiszen míg a média témát és véleményt követel, hogy felkeltse a közönség figyelmét, a beszélõk – tehát mind a társadalmi mozgalmak képviselõi, mind a mozgalmak céljaival opponáló ellenfelek, állami és gazdasági szereplõk – publicitást szeretnének, hiszen csak akkor tudják érvényesíteni érdekeiket, ha fenntartják megszerzett szociális tõkéjüket, presztízsüket. Ebben a rendszerben elõnyt élveznek az intézményesített beszélõk (Schmitt-Beck & Pfetsch: 1994). A média sokkal szívesebben fordul hozzájuk, hiszen véleményükre jobban odafigyel a közönség, és a szerkesztõségeknek is kialakult kapcsolataik vannak az ilyen társadalmi ügynökökkel és reprezentánsokkal. A tanulmány teljes szövege itt olvasható. Mikecz Dániel Zengõ-konfliktus a napisajtóban, mediakutato.hu, 2007. nyár